De mit is értünk póráz alatt?

A póráz egy főnév három értelmezéssel.

  1. Keskeny szíj vagy ritkábban vékony kötél, amelyet kutya vagy más állat vezetésére használnak. Például, ha a kutya gazdája pórázon sétáltatja kedvencét és a pórázt a kutya nyakörvére csatolták fel.
  2. Átvitt értelemben egy megszabott rendszabályt; bevezetett kötöttséget jelöl, amely korlátozza a szabad döntést, mozgást, viselkedést. Például, amikor a féltékeny asszony legszívesebben pórázon fogná a férjét, vagy ha a kamaszoknak nem tetszik a póráz.
  3. Tájszó, régies értelemben pedig: erős kötél egy ember, rab megkötözésére. Példamondattal: a rab összekötözött kezén póráz van, ez az erős póráz nem engedi elszökni a bűnözőt.

A magyar nyelv csodálatos. Bámulatos, hogy egy szó, hányféle jelentést hordozhat. Mire is várunk? Járjuk hát körbe ezt a csokornyi remek és pompás sokszínűséget!

Póráz, mint visszatartó erő?

Mint a fentebbi példamondatok egyikéből is kiderült, bizony nem ritka a házastársak közötti kóros féltékenykedés. Az ilyen esetekre mondják, hogy „Igen rövid pórázon tartja a férjét/feleségét.”

Ez a viselkedés nem kizárólag a nőknél fordul csak elő, hiába él ez élénken a köztudatban. A férfiak bizony ugyanolyan őrületes mértékben képesek lekorlátozni a társuk mozgásterét, kizárólag a saját bizonytalanságuk, kicsinyességük és uralkodási vágyuk miatt. Persze ez a kérdés valójában sokkal összetettebb, mintsem három szóval elintézhető lenne, ezzel én is tisztában vagyok, de valahogy mégis írni kell róla. Számos oka lehet egy kapcsolatban a „rövid póráz” meglétének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak azért, mert sok párkapcsolatban előforduló jelenségről van szó, elfogadható viselkedés lenne az ilyen magatartás bárkitől. Nem mintha olyan tapasztalt lennék a témában, de a meglátásom szerint, hiába a nemes cél, mármint az, hogy megtartsuk a másikat, ha a másik fél egyszerűen fulladozni kezd…

Nem az a megoldás, hogy akkor szorítunk a szíjon. Ha ilyen erő kell a megmaradáshoz, akkor inkább az elengedésre kéne koncentrálnunk. Szóval az ilyesmiben nem hiszek. Mikor lehet azonban hasznos egy póráz?

A póráz, mint praktikus elem

Ha most a kézzel fogható tárgyi megfelelőjére gondolunk és nem a korábban taglaltakra, akkor biztosan mindenki fejében megjelent a kép egy madzagról, amit állatokra is köthetünk. Én is így lettem volna vele, ha ma véletlenül, séta közben meg nem pillantok egy népes családot. Apuka és négy mozgékony kisgyerek. Ebből a két legkisebb, pórázon tartva. Először nagyon megrökönyödtem. Azt hittem rosszul látok, de nem. A két pöttöm, örökmozgónak tűnő kisfiú, vígan szaladgált a járdán, a madzag hossza által behatárolt távolságban. Mindannyian nevettek, (az apuka főleg) kiabáltak, sőt, a fiúk közül az egyik, még egy ismert régi slágert is dudorászott.

Ezelőtt soha életemben nem láttam ilyesmit. Nem is tudtam mit kezdeni a látvánnyal, ezért gyors léptekkel, szinte fel sem pillantva haladtam el mellettük. Nem akartam, hogy feltűnjön nekik: Bizony alaposan megbámultam őket.

Mert igen. Vállalom. Szemügyre vettem a kis csapatot tetőtől talpig és megnyugodva tapasztaltam, hogy nem a kisfiúk nyakán van rögzítve a madzag. Nem kutyapóráz volt tehát.

Egy rendes kis hám volt a hátukra erősítve és úgy láttam, hogy nem volt túl szorosan rögzítve, tehát nem okozhatott túl nagy kényelmetlenséget. Rájöttem, hogy fölöslegesen botránkoztam meg, hiszen mire is szolgált jelen esetben ez a kötél, ami hozzájuk volt erősítve?

A póráz a biztonság záloga

A biztonságra. Azért kellett, hogy nehogy bajuk essen az út melletti szaladgálásban. Autók jártak mellettünk, igen sűrűn. Bármi megeshetett volna… Ráadásul ennyi, állandóan mozogni, futkározni kívánó gyerekre figyelni egyszerre, egyedüli szülőként figyelni, alapból is igencsak embert próbáló feladat.

Néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindig jobban tudunk mindenkinél mindent, pedig csak tele vagyunk előítéletekkel, amiket nehezen engedünk el. Ami pedig még nagyobb probléma, hogy csak ritkán látunk mögéjük… Pontosabban elfelejtjük, hogy lenne ám lehetőség a belénk kövült mondatok és szemellenzők felülvizsgálatára.

Az esetből tanulva sokkal ébrebb lettem. Igyekszem a lehető legnyitottabban hozzáállni a dolgokhoz. Néha sikerül, néha nem. Ennek ellenére nem vagyok elkeseredve. A lényeg úgy hiszem, egyébként is a tudatos odafigyelésen van. A nyájból kiálláson. Nem vagyunk egyformák. Nem lehetünk egyformák és tulajdonképpen jól van ez így. Nem kell ezért marnunk a másikat.

Az unokatestvérem két és fél éves csemetéje a múlt héten kiszaladt egy autó elé. Isteni szerencse, hogy csak az egyik apró lábacskája bánta a találkozást. Törött lábbal került kórházba, de a szülei teljesen kétségbeestek, hogyan történhetett ez meg pont velük. Az apuka épp az öccsét igyekezett beszíjazni a gyerekülésbe, amíg a nagyobb, minden előzmény nélkül átszaladt a kocsi túloldalára…

Néha elég csak ennyi.

Egy csöppnyi rés a figyelem falán. Van, aki ezt megelőzné. Szerintem ez teljesen rendben van. Még abban az esetben is, ha ez a póráz megvásárlását jelenti. Azért, hogy ne kódorogjon el a legváratlanabb pillanatban a szemünk fénye. Városokban élünk. Ezt ideje lenne tudomásul venni.